.

.

szombat, szeptember 17, 2016

Első fejezet

Sziasztok!
Eltelt két hét és most itt is vagyok az első fejezettel. Nagyon szépen köszönöm a 7 feliratkozót és a megtekintéseket. Nagyon boldoggá tettetek vele.
Remélem ez a rész is annyira, vagy még jobban tetszeni fog mint az előző.
Jó olvasást!

Yana


„Nothing left,now I'm feeling numb” 
(Andy Black - Ribcage)

 Minden olyan sötét és hideg, nem látok semmit sem és nem érzek semmit sem. Mintha lebegnék, vagy egy feketelyuk kellős közepén lennék, amely magába szippantott. Talán elraboltak, esetleg meghaltam?
            Végtagjaimat próbálom mozgatni, de azok nem reagálnak agyam parancsaira. Kétségbe esem. Sikítani akarok, futni akarok, ahogy csak bírok, de semmi. Mindenem felmondta a szolgálatot.
Ki vagyok? Hol vagyok? Mi történt velem? – Folyamatosan ezek a kérdések cikáznak át elmémen, melyekre nem kapok választ, hiába erőltetem meg magam.
A nagy sötétségből hirtelen egy fénypontot vélek felfedezni szinte velem szemben, amely közeledik felém, nem is, egyre jobban növekszik, végül kirajzolódik előttem egy arc, igaz, homályosan. Nem ismerem fel, talán egy férfi arca lehet. Nem tudom hova rakni. Aztán újabb fénypontok jelennek meg, s megint egyre nagyobbá nőnek, újabb és újabb homályos képeket mutatva meg. Mintha egy rosszul sikerült fotósorozatot látnék.
„Abigail.”
A hang élesen szeli át a teret. Kristálytisztán hallom, ahogy egy név betűit szólaltatja meg dallamosan, kissé rekedtesen, mélyen.
A képeket fürkészem, hátha kiélesedik valamelyik, s talán megmutatja a hang gazdáját, de sajnos a hatalmas monitorokra emlékeztető négyzetek és téglalapok még homályosabbak lesznek, míg nem eltűnnek.
„Mindent helyrehozok. Ígérem!” szólal meg újra ismeretlen hang. Dallama megnyugtat, s nem érzem magam egyedül. De ki lehet ez? Ki beszél hozzám?
A hang után próbálok sietni. Tudni akarom, kié, belé akarok kapaszkodni. Ő lehet az, aki kiszabadíthat innen.
Megerőltetem magam, megmozdítom egyik ujjamat, legalábbis úgy érzem, végül lassacskán a többit is. Szememet behunyom, s erősebben koncentrálok.
Gyerünk, menni fog – bíztatom magam, szinte már hallom saját elmém hangját, majd mikor úgy vélem, elég erős vagyok, kinyitom a szemem.
A végtelennek tűnő feketeség eltűnik, helyét pedig a félhomály veszi át, s pár sötét alak, akik egy kupacba tömörültek. Körém.
Pislogok párat, hogy kitisztítsam látásomat, ezután minden élesebb, élénkebb kezd lenni. Arcok rajzolódnak ki előttem, egészen pontosan három. Két férfié és egy nőé. Mindegyikük vonásain aggodalom uralkodik, némi félelemmel és megkönnyebbüléssel vegyülve.
– Abigail – szólal meg a magasabbik, szőke hajú férfi, ugyanazt a nevet kiejtve, melyet a nagy sötétségben hallottam, de a hang nem stimmel. Tehát tényleg ez a nevem.
Lassan mozgatva fejem, körbenézek. Egy szobában vagyok, amelyet beragyog a nappali fény. Balra tőlem egy kis szekrényféle magasodik, tetején egy hatalmas csokor liliom kapott helyet. Jobb kezemből cső lóg ki, amely egyenesen egy zacskóba fut. Átlátszó folyadék található benne, s szép lassan csöpög le egy kisebb tartályba, majd a csőbe.
Pityegésre leszek figyelmes, ami felgyorsul, ahogy megpróbálom ülőhelyzetbe tornázni magam.
– Óvatosan – teszi kezét hátam mögé a másik férfi. Arca megnyugtató vonásai barátságosak, kedvességről árulkodnak. Mogyoróbarna szeme ismerősen csillog. Tudom, ki Ő, de valahogy mégsem.
Az előbb hallott pityegés ismét normális ütemben szólal meg. Rá kell, hogy jöjjek, bizony az a pityegés az Én szívverésemet tükrözi.
– Hogy érzed magad? – jön a kérdés, majd kezét elvéve hátamról, visszaül a székre, amely az ágyam mellé van elhelyezve.
– Nem tudom. – Kissé magas és halk hang szól, az enyém. Válaszom automatikus és egyszerű, talán kissé távolságtartó.
– Aby? – fogja meg kezemet a baloldalamon ülő lány. Haja vöröses, lágy hullámokban omlik vállára. Arcát szépen keretezi. Hatalmas szemében könnyek csillognak, amit nem értek miért.
– Kik vagytok? – kérdezem, közben visszadőlök fekvőhelyzetbe. – És hol vagyok?
– Nem emlékszel ránk? – A sötét hajú férfi hangjából lepődöttséget hallok ki. Értetlenül nézek rá.
– Talán kéne? – Hangom még mindig közömbös, jobbnak látom, ha nem mutatok ki érzéseket, így biztonságban vagyok.
Visszakérdezésemet hallva a vöröske sírásban tör ki. Arcát kezével eltakarja, hogy könnyeit ne lássuk, de azt az idegesítő szipogást és szürcsölést nem tudja elnémítani. Fejem majd’ szétrobban a zaj, valamint a körém gyűlt kisebb tömeg hatására. Mutatóujjammal és hüvelykujjammal közrefogom orrnyergemet, s gyengéden masszírozni kezdem.
– Vidd ki, Aaron, és szóljatok az orvosoknak – utasítja a szőke hajú férfit a sötét hajkoronájú, aki azonnal cselekszik. Megfogja a lány karját, segít neki felállni, majd vállát átölelve kitámogatja a helyiségből. – Abigail, emlékszel valamire?
Rövid ideig csendben maradok. Nem tudom, hirtelen mit válaszoljak a kérdésére. Ismerős, de nem tudom hova tenni Őt, ahogy a többieket sem. Nem tudom, megbízhatok-e bennük.
– Nem sok mindenre – válaszolom talán az igazat, mert jó magam sem tudom, hogy emlékszem-e valamire.
A férfi tekintete elkomorul, az arcán ülő aggodalom mellé szomorúság társul. Mély levegőt vesz, ökölbe szorítja kezét, hogy enyhítsen a remegésén. Fehér inget visel, melynek felső két gombja szabadon van hagyva, karján pedig az anyagot feltűrte. Sötét haja kócosan koronázza kinézetét.
– Tudod, hogy Én ki vagyok? – Hangosan fújja ki a levegőt, kérdését fogai közt szűri ki, hangja remeg. – Ugye, rám emlékszel?
Megrázom fejemet, torkomban lassan gombóc növekszik, amely fojtogat. Miért érzem ezt? Ki Ő? Ki Ő nekem?
– A bátyád vagyok, Aby. – Kezét szívére teszi, ezzel alátámasztva őszinteségét. – James, a Te bátyád.
Csak nézek rá. Fogalmam sincs, mit mondjak neki. Nézem, ahogy könnyek szöknek a szemébe, ahogy megfogja kezemet, s megszorítja. El akarom rántani, de valami a belsőmben nem engedi.
– A többiek, Ők kik voltak? – teszem fel kérdésemet hosszú csendet követve, de választ nem kapok rá, mivel egy orvos ront be a kórházi szobába. Nagy levegőt veszek, és elviselem a kivizsgálást. Egy fénylő izével belevilágít szemembe, mely fájni kezd a fényár miatt, közben kérdéseket tesz fel az állapotommal kapcsolatban.
– A nevét tudja? – Elveszi a világító izét, mire sűrűn pislogok, hogy visszanyerjem látásomat.
– Igen, Abigail vagyok. – Kissé megrázom fejemet, ezután megdörzsölöm szememet.
– Tudja, mi történt Önnel? – jön az újabb kérdés. Még csak a második, de már most a falra tudnék mászni. Miért nem tudnak békén hagyni?!
– Semmire sem emlékszem a nevemen kívül, majd pont arra fogok, hogy mi történt – dörmögöm, nem törődve azzal, amit udvariasságnak hívnak.
– Abigail – James hangja élesebben szólal meg ezúttal, szidalmat hordozva magában. Megforgatom a szememet.
– Rendben – motyogja az orvos egy papírra írogatva valamit. – Jelenleg hogy érzi magát?
– Sehogy. – Ismét közömbös vagyok. Nem akarok ilyen hülye kérdésekre válaszolni. Semmi szükség rájuk. Csak az időmet pazarolják.
Nem kell sokat várnom, hogy az orvos végezen a kivizsgálásommal, s megállapítsa amnéziámat. Nem tudom, hogy kellene rá reagálnom, talán össze kéne zuhannom és kétségbeesetten kutatnom az emlékeim után. Barátkoznom kéne a számomra idegenekkel, akik, nagyon is úgy néz ki, hogy ismernek engem. Olyan üresnek érzem magam, de valahogy ez jó. Megnyugtat. Nem akarok semmit se tudni. El akarok futni innen, messze tőlük és újrakezdeni mindent. Minden egyes porcikám ezt kívánja, de még sétálni sem engednek, pedig nagyon szeretnék mozogni egy keveset. Ki tudja, mennyi ideig feküdtem ebben az ágyban.
 Meg fogok így őrülni.












szombat, szeptember 03, 2016

Prológus

Sziasztok!
Eljött ez a nap is, meghoztam a prológust. 
Rettentően boldog vagyok a 6 feliratkozó miatt, és a megtekintések miatt, amelyet már most kapott a blog. Nagyon köszönöm! <3
Mit is mondhatnék még? Jó olvasást!
Yana











„Heaven's gone, the battle's won I had to say goodbye”(BVB - Goodbye Agony)




Szikrázó napsütés ragyogja be Dover városát, a mellette elterülő kisebb kiterjedésű erdőket s nagyobbnál nagyobb mezőket. Ritka az ilyen napsütéses időjárás a kikötővárosban és környékén. Az év nagy részében szürke felhők borítják el az eget s változtatják komorrá a hangulatot.
A szántóföldeket több keskeny, valamint néhány kanyargósabb út szeli ketté, amely a betondzsungelből vezet ki, vissza a természetbe. Kevesen használják ezeket az utakat, mióta megépült a londoni sztrádához kapcsolódó autópálya. Akik azonban mégis igénybe veszik, legtöbbször a városi nyüzsgés elől menekülnek a békét és nyugalmat adó falvakba.
A légkör békés és nyugodt. A farmokon folyik a munka, a falvakba turisták járkálnak vagy pihennek biztonságot adó lakóházakban. Ám a Coombe Rd-on egy éjfekete színű Ford Mustang száguld végig, sofőrje pedig profi autóversenyzőket megszégyenítő módon manőverezik egy-egy élesebb kanyarban.
Menekül, méghozzá egy sötét furgon elől, amely Dovertől idáig üldözte.
Nem látni be az üldöző járműbe, mivel ablakai sötétítettek, azonban a Mustangban ülő két utas, egy anya és lánya, mégis tudják, hogy ki van a nyomukban, pontosabban, ki küldte az elvetemült sofőrt.
A két nő szorosan egymásba kapaszkodik, közben hátra-hátrapillant. Míg a lány sötétbarna haját laza kontyban fogta össze, addig anyja sötét fürtjeit hagyta göndören vállára omlani, ezzel keretezve csaknem hibátlan arcát, amelyen most aggódalom és félelem tükröződik.
A fiatal sofőr, aki talán alig lehet huszonhat éves, ujjaival fekete félhosszú hajába túr, hogy a szemét megszabadítsa az abba lógó kósza tincsektől. Orrában és alsó ajkának bal oldalán piercing díszeleg, nyakát pedig tetoválások tarkítják. Öltönyt visel, nyakkendőjét kissé meglazítja idegeségében, majd a sebességváltóra teszi kezét, s keményebben a gázba tapos.
Arcának markáns vonalai egy csepp félelemről sem tanúskodnak. Tekintete hatalmas dühtől ég, egész testét átjárja az adrenalin. Győztesnek érzi magát. Tudja, ha most elkapják Őket, életének abban a pillanatban vége szakadna, és ezt nem engedheti meg.
A furgon egyre jobban közeledik, hiába hajt a férfi egyre gyorsabban. Egy élesebb kanyarban becsúsztatja az autót, ekkor a furgon gyorsítani kezd, s egyenesen a Mustangba rohan, amely pörögve szántja tovább az utat, míg végül egy fának csapódik.
Mindent üvegszilánkok és autóalkatrészek a borítanak. A furgon egy pillanatra megáll a roncs mellett, aztán tovább hajt.
Benzinszag terjeng a levegőben, majd a jármű motorja lángra kap. A sofőr eszméletét visszanyerve azonnal cselekszik, amint megpillantja a kigyulladt motort. Biztonsági övét elvágja egy késsel, amelyet mindig magánál tart, majd az ajtót kirúgva kimászik az autóból. Ekkora már mindent ellep a sűrű fekete füst.
A férfi köhögve kirángatja a hátsó ajtót, ahol a fiatal lány ül vérző fejjel.
– Előbb anyut – suttogja rekedten, minden erejét összeszedve, mire a férfi vet egy pillantást az említett nőre. Arca eltorzult az ütés és a vér hatására, eszméletét elvesztette, talán már el is távozott az élők közül, mivel az autó az ő oldalán csapódott a fának.
A férfi habozás nélkül kiszabadítja a lányt, aztán karjaiba kapva minél messzebbre próbálja vinni a lángoló autótól, ám az hirtelen felrobban, s ezzel a földre taszítja a két fiatalt.

Szirénák hangja szakítja meg a békés útszakasz csendjét, ahogyan a baleset helyszínére igyekszik a rendőrség.
Egy névtelen betelefonáló informálta a kapitányságot a mentőkkel és a tűzoltókkal együtt a balesetről, és a feltehető áldozatok számáról. Azonban mire odaérnek, a fiatal férfinak nyoma sincs, csak a lányt találják meg az aszfalton feküdve, és az ekkor már halott édesanyját. A lány sérüléseit azonnal ellátják, majd rohammentővel kórházba szállítják, ahol gépekre kötve tartják életben.